*Ross szemszöge*
- Hova, hova? - jött ki a fürdőből Riker.
- Biztos oda, ahova a múltkor! - kacsintott Delly - Ez olyan romantikus! A popsztár belezúg a takarító lányba! - tette a szívére a kezét. A szemöldököm a plafont verdeste. - Sok sikert! Szorítunk!
Miután abbamaradt ez az értelmetlen fecsegés, elindultam. Út közben folyamatosan azon agyaltam, hogy mit mondjak neki. Mikor odaértem elkezdtem felmászni és megkapaszkodtam az erkélye korlátjában. Hirtelen hangokat hallottam, és ijedtemben elengedtem a korlátot. Azt hittem lezuhanok, de valami elkapta a kezem. Felnéztem és megláttam, hogy Laura mentett meg nem kevés csonttöréstől.
- Szi-szia. - dadogtam. - Cuki pizsama... - erre végignézett magán, elvörösödött és fájdalmas arccal rám nézett.
- Öhm, neked is szia. Nem tudnád egy kicsit meglendíteni magad. Nem vagy kövér, félre ne értsd, de egy hosszú nap után, este 11-kor nehéz 2 ilyen ropi karral tartani egy izmos fiút. - hallottam a zavart a hangjában. Először nem esett le a célzás. Mikor beütött, a másik kezemmel próbáltam valamit segíteni. Nem kis szenvedés után feljutottam és megúsztam egy könyök horzsolással. Mind a ketten levegő után kapkodtunk, majd megszólalt.
- Minek köszönhetem ezt a látogatást?
- Bocsánatot szeretnék kérni, a majdnem csók miatt.
- Ugyan, ezért nem kell! - mondta, majd mélyen a szemembe nézett. Pár másodperc múlva megcsókolt. De még hogy! Mikor elváltak ajkaink, ennyit mondott:
- Sajnálom! - és azzal ő is szellemmé változott, majd köddé vált."
- Neeeeee!!!! - verejtékező homlokkal ültem fel az ágyamon. Csak egy álom volt. Bár azt a csókot élőben is kipróbálnám! Sőt, ez nem is rossz ötlet. Lehet, hogy tényleg meglátogatom, de nem most! Dühösen felmordultam és a párnáim kezdtem püfölni és dobálni. Eddig minden lánnyal simán ment minden, de vele nem. Ő más!
Volt egy nagyon furcsa álmom az éjjel, de már nem nagyon emlékszem rá. Még mielőtt indultam Lynchékhez, volt időm kitakarítani a szobám. Na és ki az a balfék, aki elcsúszik a parkettán, ha fel van mosva? Én, ki más... Kevin persze próbált elkapni, de nemes egyszerűséggel átestem a kezén. Még nem olyan erős a kapocs köztem és a szellemek között... A csuklóm pedig újra használhatatlan. Aztán jött a még nagyobb bukta. Mivel nem tudtam a házon átmenni, ledobtam a táskám az erkélyemen (upsz, remélem nem tört el benne semmi), majd én is elkezdtem lefelé mászni. Aztán elfelejtetem megfogni a faágat és 3 métert zuhantam. Na belőlem nem lesz kaszkadőr... Fék hangot hallottam, majd ismerős nevetést. A fejemet fogva felültem és megnéztem ki az.
- Dehogyis, pont jó! Ülj be, eldoblak dolgozni, mert szerintem most nem fogsz tudni gyalogolni. - kacsintott én pedig 10 perc alatt sikeresen beszálltam a kocsiba. Út közben feltekertem egy fáslit a kezemre és beszélgettem Adammel. Így vissza gondolva tényleg vicces lehetett az esésem a kívülállók szemében.
*Laura szemszöge*
- Gyere, segítek! - nyújtotta a kezét Adam még mindig röhögve. - Jó nagyot zúgtál. Élsz még, vagy vigyelek kórházba? - a szemeiben komolyságot és némi aggodalmat véltem felfedezni, de a nevetőráncai, a rázkódó válla és a halk kuncogása igencsak azt mutatta, hogy jól szórakozik rajtam.
- Fáj a popsim... - nyafogtam, mert Kevin most sem tudott elkapni. Egyértelmű..
- A popsid? Popsid max. 5 évesen volt. Most már kész kifejlett farod van, ami felfogta az esésed. - nevetett erősebben.
- Kössz... Ennyire nagy hátsóm van? - néztem végig magamon.
- Dehogyis, pont jó! Ülj be, eldoblak dolgozni, mert szerintem most nem fogsz tudni gyalogolni. - kacsintott én pedig 10 perc alatt sikeresen beszálltam a kocsiba. Út közben feltekertem egy fáslit a kezemre és beszélgettem Adammel. Így vissza gondolva tényleg vicces lehetett az esésem a kívülállók szemében.
- De még szerencse, hogy nem esett komolyabb bajod. - mondta Ad.
- Csak eltört a seggcsontom és kinyírtam a csuklóm.
Pittyogott a telefonom. Jött egy sms-em Stormie-tól. Ez állt benne:
"Jó reggelt Laura! Tudom, hogy mindjárt nálunk vagy, de csak kb. negyed óra múlva érünk haza. Sajnálom, hogy várnod kell! :(
Puszi Stormie"
- Király, megint dekkolhatok a lépcsőn.
- Itt maradjak veled? Holnap nem megyek dolgozni.
- De éjszakáztál, nem?
- De, de 20 percet kibírok a lányommal, a lányomért! - borzolta meg a hajam.
- Imádlak! - öleltem meg. - Kiülsz velem a lépcsőre? Ilyenkor még egész kellemes az idő. Olyan tűrhetően meleg, nem a mindjárt megsülök meleg.
- Kiülök. - mosolygott.
- Oké. Gyere! - mondtam, majd kiszálltunk az autóból és helyet foglaltunk a lépcsőn.
- Nem sűrűn beszélgetünk... - kezdeményezte Adam az új beszélgetést.
- Igen, sajnos....
- Figyelj, úgy sajnálom, hogy nem tudunk több időt eltölteni együtt! Nagyon klassz kis csaj vagy. A lányomként tekintek rád! Korban te vagy az a gyerekem aki legközelebb áll hozzám és el tud velem hülyéskedni és elviseli, hogy ilyen gyerekes apa vagyok. Te vagy a legjobb barátom! Tudom, nem vagyok az igazi apád, de különlegesnek tartalak és ugyanakkor aggódom érted. 18 évesen ilyen egészségi állapottal éjjel nappal dolgozol. Csodálom, hogy ilyen önálló vagy, de éld ki a gyerekkorod kölyök! Nem mindig vagy ennyi idős. Mennyivel jobb lenne az, ha elmennél táncórára és zenélni plusz meghallgatásokra, és mikor én hazaérek a munkából, elmondod hogy mi történt veled, ahelyett, hogy megint valami házimunkát végeznél amit Cheryl ad neked. Nagyon különbözik vele a nézőpontom. Én folyton lógnék veled és még a csajos dolgaidra is elkísérnélek! Istenem, bár ne lenne ilyen nehéz az élet!
- Ajj, ne sirass már meg! Mindjárt haza érnek a főnökömék és én könnyes fejjel és bűntudattal álljak neki melózni?!
- Csöpögős lett?
- Áhh, pff, dehogy! Oké egy kicsit! Na jóóó, nagyon az lett!
- Imádlak te kis béndzsó (bénácska furcsa tájszólással xd), ropi, önálló, tündéri husipofi! De sorolhatnám tovább is a fényezést, mivel tudom, hogy az önbizalmad a béka feneke alatt van.
- Tudod - letöröltem a könnyeim és kifújtam az orrom - a szüleim halála óta nagyon kevés emberben bízom meg, nagyon kevesen érdemlik ki a bizalmam. Te köztük vagy. Cheryl-el érdekes a kapcsolatom, de a törpéket imádom. És nem túl szaporítva szót, én csak ennyit tudok kimondani: Szeretlek apa!
Tudtam, hogy ez a mondat sokat jelenteni, mert két szipogás közt észre vettem, hogy a szeme "kicsit vizes" lett. Erre persze megindult újra a könnyzuhatagom. Magához ölelt, megsimogatta a hajam és nagyon furcsán bámult rám. Mielőtt valaki azt hiszi hogy pedofil, megmagyarázta.
- Miért bámulsz? Valami van az arcomon? - kérdeztem.
- Nem dehogyis! Tökéletes a pofid husipofi. Csak büszkeséggel tölt el ez az egész. Én lennék a világon a legboldogabb, ha a vér szerinti lányom lennél, vagy ha csak legalább törvényesen örökbe fogadnálak. Ennyi is elég lenne. Minden olyan más lenne.... - nézett maga elé.
- Te most komolyan azt akarod, hogy bedagadjon, kivörösödjön és kirepedezzen a szemem? - kérdeztem és bőgve a nyakába borultam. A válla túloldalán Kevint pillantottam meg. Érdekes módon elismerően, mégis csalódottan nézett rám. Ez a monológ erősen megváltoztatta a nézőpontomat. Azokkal foglalkozom a legkevesebbet akik a legtöbbet foglalkoznak velem és akik szeretnek. Nem tudok választani. Ha sokat vagyok Adammal, akkor Kevint bántom meg, ha pedig Kevinnel vagyok sokat..... akkor azt valószínűleg észre sem veszik max bolondnak hisznek és diliházba dugnak. De akkor sem tudom mit csináljak, mert muszály dolgoznom. Nem maradhatok örökké abban a házban. Nem tudom, hogy mikor értek haza, vagy hogy mióta álltak a nyitott ajtóban a szúnyogháló mögött, de csak ennyit hallottam:
- Ahwww!
- Ó, basszus! - motyogtam.
- Hé, hogy beszélsz? Kimossam szappannal aaah..... oooh bocsi megszokás a kicsik miatt. - magyarázott Adam. - Mi a para?
- Ha eddig nem mentél el, akkor maradj, mert addig nem jutsz haza, míg Stormie-tól legalább egy kávét el nem fogadsz! - súgtam.
- Az nem olyan para. - felállt. - Helló srácok! - köszönt a.. srácoknak - Üdvözlöm hölgyem! - köszönt Stormie-nek, aki nem tudom mikor került a srácok közé.
- Nyaller! - Stormie nem öreg, de hölgyem? Ez fura!
- Lakat!
- Haha. - felsegített a lépcsőről - Köszehijj ahúúúú ssszhhh, a csuklóm!
- Bocsiiii!
- És a fenekem!
- Az már nem az én hibám!
- Sziasztok!
- Szia Laura és öhm...
- Adam.
- Adam! Gyertek be! Mi történt? - érdeklődött Stormie.
- Csak kiesett az erkélyéről pont mikor hazaértem. Nem tudtam, hogy véletlen volt, vagy újabb öngyilkossági kísérlet és irány a kórház. - erre persze kaptam pár tekintetet.
- Hééé! Elnézést, túl közvetlen. Egyébként ő Adam a nevelő apukám. A-apu ők pedig Ross, Rydel, Rocky, Riker és Ryland Lynch és a haverjuk Ellington Lee Ratliff. A "hölgy" pedig Stormie.
- Örülök, hogy megismerhetem! Kávét?
- Én is! Elfogadom, ha nem gond.
- Dehogyis! Laura menj reggelizni a többiekkel. Fél perc és utánad megyünk.
- Értettem. - mondtam és a srácok után mentem.
Még szerencse hogy nem kell hallanom, ahogy kitárgyalják minden kínos részletemet...
- Jó lesz szendvics? - kérdezte Riker.
- Persze! De nem kérek paradicsomot!
- Oké, de miért nem?
- Egyrészt nem szeretem, másrészt gyomorsavam van tőle....
- Az elsőért pacsi! - nyújtotta a kezét Rocky, mire belecsaptam - Én sem szeretem! A másikat nem értem...
- Refluxa van... - lépett be Adam.
- Sajna igen...
- Ééés?
- Jaa, reggel beveszek rá egy gyógyszert, de lópikulát sem ér, ezért nem eszem inkább olyanokat és betartom amit az orvos mond..
- Jah, betartod... Mégsem hordod a szemüveged!
- Shhh! Szóval, nem elég nekem a napi maximum 6db Rennie, mert annyit sem ér mint negyed pohár víz, hányni meg nem akarok. Jó étvágyat! És apu nem azért maradsz, hogy kiteregesd a kínos dolgaim...
- Az miért kínos, hogy ilyen vagy? Nem te tehetsz róla hanem a természet.
- Ari volt a beszélgetésetek! - szólt közbe Delly.
- Igen husipofi! - röhögött Ell. Már vörös volt az arcom.
- Csak én hívhatom husipofinak! De jó, nem?
- Nagyon.... Kicsit kevesebb dolgot teregess ki rólam!
- Oké. És amúgy jól kijöttök egymással?
- Ők nem az osztálytársaim! Az alkalmazottjuk vagyok!
- Tényleg! Akkor mosd ki az alsóm!
- Ellington, először is neked nem. Másodszor, pedig takarító vagyok és nem házvezető nő.
Néhány újabb kínos beszámoló után Adam készült haza indulni.
- Érted jöjjek vagy haza tudsz jönni egyedül? - kérdezte.
- Hazamegyek egyedül. A csuklóm fáj, de menni azért tudok és nincs agyrázkódásom. Plusz még tánc is lesz, aztán megyek a.. khm... parkba.
- O, óóóó. Értem! Na szia virágszál!
- Szia apu! - megöleltem és kivezettem az ajtón. Mikor elment, mindenki engem bámult. - Mi az?
- Semmi, csak rendes a nevelő apukád- Köszi! Mi lesz a dolgom?
- Ma a padlást kell kiszelektálni. És mivel hallottuk, hogy mi történt ma veled, ezért ott segíts a srácoknak.
- Rendben. Akkor felírom, hogy ma kevesebbet kerestem.
- Nehogy felírd!
Kezet mostunk és mind felmentünk a padlásra. Dobozok és zsákok halmaza várt ránk. Akárhányszor meg akartam emelni egy dobozt, próbáltam nem hangot kiadni és úgy csinálni, hogy ne vegyen észre senki, ugyanis valaki mindig kikapta a kezemből - általában Ross vagy Ryland - amit nem értettem.
- Hé, én dolgozom! Ne csináljátok helyettem!
Pár óra pakolászás után végeztünk. Beszélgettünk és még jobban összeismerkedtünk. Jó volt a hangulat. Mikor mindenki elment készülődni az órára odamentem Ross-hoz.
- Elindulsz velem gyalog, hogy megmutassam én hol táncolok? - kérdeztem zavartan. Felcsillant a szeme majd válaszolt.
- Persze. Várj öt percet és indulhatunk.
- Oké.
Út közben kínos csend telepedett mind a kettőnkre.
- Ugye még mindig tudsz mászni? - kérdeztem, mikor megérkeztünk az épület hátulsó oldalához.
- Aha.
- Akkor gyere utánam!
- Mi?
Elkezdtem felfelé mászni.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? A csuklód bírja? - kérdezte Ross.
- Fogalmad sincs, hogy mire vagyok képes! - válaszoltam, miközben fel is értem.
- Hű, gyors volt!
Megvártam a szőkeséget és körbevezettem ebben az eldugott birodalomban. Nem kicsit lepődött meg, mikor mutattam neki a azt a bizonyos áttetsző tükröt.
Még beszélgettünk kicsit, majd később Ross átment az öltözőbe. Én is átvettem a ruhám.
A tanárnő múltórán mutatott egy zenét, amire gyakorolnom kellett, mert ma jön egy vendég. Felraktam a fülesem és elkezdtem rögtönözni a számra. Én nem a teremben lévő zenékre melegítek be. Közben figyeltem a beszállingózó alakokat. Megálltam inni és újra nekikezdtem a furcsa szokásomnak. A tükörnek dőlő Ross-t simogattam a túloldalról. Teljesen begolyóztam... Aztán belépett Mrs. Daren.
- Üdvözlöm önöket fiatal tehetségek! Ma egy vendég jön hozzánk és el is fogja mondani, hogy miért.
Ekkor belépett két srác. Ismerősnek tűntek. Az egyik fiatalabbnak tűnt, mint a másik. A fiatalabb zselézett hajú srác kezdett beszélni a köszönések után.
- Szóval, bizonyára néhányan ismertek. Sam Tsui vagyok, a haverom pedig Kurt Schneider. Az új videóklippembe keresek táncosokat. Azt mondják, hogy itt jó táncosok vannak. Megnézem, hogy ki hogyan dolgozik és eldöntöm, hogy kiket veszek fel. Melegítsetek be és majd próbáljatok követni!
Már értem, hogy honnan voltak ismerősek! Én is próbáltam követni a táncmozdulatokat, kisebb-nagyobb sikerrel. Aztán jött 5 perc szünet. Szórakozottan hallgattam, ahogy Delly és Ryland rólam beszél Ross-nak, mit sem sejtve arról, hogy talán én is hallom. Fél füllel hallgatóztam, miközben egy széket piszkáltam. Kopott volt, ezért figyeltem, nehogy beleálljon valami az ujjamba. Mikor a tanárnő kezdett beszélni Sam-mal, próbáltam nem odafigyelni, de mégsem tudtam elterelni a gondolataim.
- Köszönjük, hogy megengedte, hogy eljöhessünk! - hallottam a fiút.
- Ugyan, nekem megtiszteltetés! Tehetek még valamit önökért?
- Ami azt illeti, igen. Nincs véletlenül még egy lány táncos?
- De van! Laura drága, kijönnél?
Úgy megijedtem, hogy ahogy felrántottam a kezem, a körmöm alatt landolt egy szálka.
- Ó, basszus! - motyogtam - Kerüljek? - kiabáltam ki.
- Igen!
- Sietek!
Sikeresen felborítottam a hátam mögött lévő dolgokat, de 3 percen belül a terem ajtajához értem. Ross elmosolyodott, a többi R5 tag csodálkozott, míg mások tudomást sem vettek rólam. Sam végigmért, majd ennyit mondott:
- Ő jó lesz tartaléknak!
Ez nagyot ütött! Tátva maradt a szám és meredtem előre.
- Gyerekek, mára ennyi, legközelebb majd ráhúzunk! Viszlát! - mondta a tanár és azzal ki is ment.
- Minden oké? - jött oda hozzám Ross.
- Na most aztán megmondom a magamét ennek az arogáns bunkónak! - mondtam, mit sem törődve a kérdéssel. - Bocsi!
Kirohantam a két srác után.
- Hé, beszélhetnék veled?! - kiáltottam Sam után.
- Asszem'. Sam vagyok.
- Tudom. Én pedig Laura. Tudod, akit nem is láttál táncolni, de beállítottad tartaléknak. Mi vagyok én, kaja?
- Mi bajod van?
- Figyelj, attól még, hogy a nehezen megkeresett pénzem nem csili-vili táncruhára költöm, nem kéne elítélni! Nem szoktam az embereknek ennyi idő után megnyílni, de vedd ezt tanulópénznek! Tudod, nyolc éves koromban a kicsit híres szüleim meghaltak és az utcáról fogadott be egy házaspár. Rajtam kívül kilenc gyerek van otthon, abból 6 örökbefogadott. Heti 6 helyen dolgozom, hogy a saját pénzemből lássam el magam és mehessek jövőre egyetemre. Így is van elég problémám, nem kell, hogy te is elítélj! Szerinted néhányan miért öltöznek úgy, mintha lehányta volna őket a szivárvány? Hogy elvonják a figyelmet a béna tánctudásukról. És ha ez még nem elég, a nem létező nagyszüleim kerestetnek a rendőrséggel, mert állítólag elraboltak. A többiről pedig ne is beszéljünk! Legközelebb gondolkozz és nézd meg, hogy ki milyen tehetség. Attól még hogy motorozol és zenélsz, nem vagy nagy ember! Ha híres akarnék lenni, feljebb lennék mint te! Remélem megértetted! Sziasztok!
Azzal sarkon fordultam és elindultam az ellenkező irányba. Nem tudom, hogy mi történt velem, nem szoktam így felcsattanni. Általában csendben hallgatom és tűröm a megalázást is. Észrevettem, hogy a táskám bent hagytam. Nem baj, lassítok a tempón és ha a fiúk eltűntek onnan, majd akkor visszamegyek.
- Hé, Lauraa! Lauuu! - valaki utánam kiáltott, de inkább nem néztem hátra - Öhm, izé.. hu-husipofi? Ja, az. Husipofi!! - ó a francba.... Megfordultam és megálltam. Bevártam Ross-t, aki futni kezdett.
- Hát te? - kérdeztem.
- Bent hagytad a cuccod. És mivel, ha jól tudom a parkba mész, gondoltam elkísérlek. Minden rendben?
- Aha. Beolvastam a fafejnek és szálka ment az ujjamba...
- Van köze a kettőnek egymáshoz?
- Hááát.. nem nincs.
- Muti!
- Nem, majd kiszedem otthon!
- Na légyszi! Megoldom! Üljünk le!
- Na jó! - leültünk és elkezdett kutatni a táskájában - Miért van nálad szemöldökcsipesz és tű?
- Rydel mindenfélét elhurcol és most az én táskámba fért bele.
- Ó. Jó, de óvatosan!
Kiszenvedte a fadarabot az ujjamból, de szerencsére nem vinnyogtam, csak óvatosan felszisszentem.
- Kijött! - mondta mosolyogva, majd a szemembe nézett.
- Köszi. - ahogy a tekintetemet kereste, elvörösödtem.
- Bocsi!
- Se-semmi baj. Ma éjszakás vagyok...
- Mi?
- Jól tudod! Öh, mennem kell.
Egy másodperc leforgása alatt cikázott a tekintetem 4x a pad és Ross között. Vettem egy mély levegőt. Gyorsan Ross felé fordultam, becsuktam a szemem és nyomtam egy puszit az arcára. Felálltam és egy halk szia kíséretében elrohantam.
Egyenesen a parknak arra a részére mentem, ahol a találkozót beszéltük House-zal. Mikor ő is megérkezett, bő két órát beszélgettünk. Elmeséltem neki minden mostanság történteket. Valami feltűnt. Elég furcsán viselkedett. Sóhajtozott és forgatgatta a szemét. Olyanokat mondott a sztoriaim után, hogy "na persze", "igen, biztosan"...stb. Eléggé zavart.
- Elmondanád, hogy mi a bajod? - kérdeztem kissé ingerülten. Hirtelen felkapta a fejét.
- Mi? Ja, semmi.
- Várjunk csak! Álljon meg a menet! Te-te-te, ezt nem hiszem el!
- Mégis mit?
- Te őrültnek tartasz! Tudhattam volna! Eddig mindenki így viselkedett. Most már kiszúrom, ha valaki nem bírja vissza tartani! Szóval szerinted bolond vagyok? Hát köszönöm! Azt hittem benned már bízhatok! Undorodom az ilyen emberektől! Viszont nem látásra! Majd postázom a pénzt!
- Hé!
- Pá! - mondtam és elindultam haza. Hátra se néztem.
Út közben dühöngtem és próbáltam nem sírni. Mikor az ajtóhoz értem, elkezdtem kutatni a kulcsom után. Vagy 20 percig szenvedtem, de nem lett meg. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elbőgjem magam. Rádőltem a csengőre. Szerencsére Adam nyitott ajtót.
- Szi.... veled meg mi történt?
- Mond, hogy csak egyedül te vagy itthon!
- Csak én vagyok..
Én pedig a nyakába borultam és sírtam. Ő csak hallgatta a hisztim, simogatta a hajam és nyugtatgatott.
- Most már elárulod, hogy mi történt? - kérdezte aggódóan.
- Te tudod, hogy miért járok pszichológushoz?
- Nem. Mert??
- Nem fontos, elmondom holnap.
Nem tudom mióta álltunk ott a nyitott ajtóban, mert hirtelen valaki megjelent.
- Helló! Zavarok?
- Ross? - gyorsan letöröltem a könnyeket az arcomról - Hát te?
- Na jó, ezt ma már többször is megkérdeztem. Mi a baj?
- Előbb azt mond, hogy miért jöttél!
- Oké. hát gondoltam eldoblak dolgozni, de előtte beszélni szerettem volna veled.
- Ó, ez kedves! - mosolyogtam.
- Na de most te jössz!
De amit kimondta, egy váratlan vendég jelent meg mögötte.
- Maga mit keres itt? Nem volt elég ami a parkban történt?!
- Figyelj Laura! Én... Miért nem tegezel?
- Mert nem érdemli meg! Nem tudja mennyire megalázott? Gusztustalan dolog volt ez egy embertől, főleg ha az egy pszichológustól! Nem az lenne a feladata, hogy kifejezze, együtt érez a beteggel és segít rajta? Hát gratulálok, elvesztette a bizalmam és az egyik "barátját" és páciensét. Nem akarom többet a közelemben látni! Sajnálom. - aztán behúztam Ross-t és becsaptam az ajtót.
- Érzéketlen bunkó! - dühöngtem.
- Most már tudom, hogy kivel van bajod...
- Figyelj Ross, mindjárt feljöhetsz a szobámba, csak nem akarom, hogy sokkot kapj...
- Öh, ooookkééééé....
- Addig beszélgessetek.
Gyorsan felrohantam a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót. Aztán az jött amire nem vagyok túl büszke. Dühöngtem egy sort. Azaz szétbarmoltam a szobámat. A következő eldobott könyv mögül megjelent Kevin.
- Mi a franc? Jézusom, ki tette ezt veled?
- Borzalmas napom volt! Először jött a zuhanás, majd a szálka és az az idegesítő Sam Tsui és a pszichológusomról ne is beszéljünk, plusz...
- Várj! Mi? Sam Tsui?
- Miért érdekel?
- Ma hallottam, hogy az unokám a városba jött egy barátjával és őt így hívják.
- Te jó ég! Az a barom? Lehetetlen!
- Laura meg kell ismerkedned vele! Ő az unokám!
Teljesen lesokkoltam. Leültem az ágyra és bámultam a semmibe. Az a kis "elítéllek mert más vagy" nyomoronc lenne a rokona? Hihetetlen....
Néhány kép a tánc óráról:
Nem lett nagy szám, de remélem tetszett! Xoxo Lu
"Jó reggelt Laura! Tudom, hogy mindjárt nálunk vagy, de csak kb. negyed óra múlva érünk haza. Sajnálom, hogy várnod kell! :(
Puszi Stormie"
- Király, megint dekkolhatok a lépcsőn.
- Itt maradjak veled? Holnap nem megyek dolgozni.
- De éjszakáztál, nem?
- De, de 20 percet kibírok a lányommal, a lányomért! - borzolta meg a hajam.
- Imádlak! - öleltem meg. - Kiülsz velem a lépcsőre? Ilyenkor még egész kellemes az idő. Olyan tűrhetően meleg, nem a mindjárt megsülök meleg.
- Kiülök. - mosolygott.
- Oké. Gyere! - mondtam, majd kiszálltunk az autóból és helyet foglaltunk a lépcsőn.
- Nem sűrűn beszélgetünk... - kezdeményezte Adam az új beszélgetést.
- Igen, sajnos....
- Figyelj, úgy sajnálom, hogy nem tudunk több időt eltölteni együtt! Nagyon klassz kis csaj vagy. A lányomként tekintek rád! Korban te vagy az a gyerekem aki legközelebb áll hozzám és el tud velem hülyéskedni és elviseli, hogy ilyen gyerekes apa vagyok. Te vagy a legjobb barátom! Tudom, nem vagyok az igazi apád, de különlegesnek tartalak és ugyanakkor aggódom érted. 18 évesen ilyen egészségi állapottal éjjel nappal dolgozol. Csodálom, hogy ilyen önálló vagy, de éld ki a gyerekkorod kölyök! Nem mindig vagy ennyi idős. Mennyivel jobb lenne az, ha elmennél táncórára és zenélni plusz meghallgatásokra, és mikor én hazaérek a munkából, elmondod hogy mi történt veled, ahelyett, hogy megint valami házimunkát végeznél amit Cheryl ad neked. Nagyon különbözik vele a nézőpontom. Én folyton lógnék veled és még a csajos dolgaidra is elkísérnélek! Istenem, bár ne lenne ilyen nehéz az élet!
- Ajj, ne sirass már meg! Mindjárt haza érnek a főnökömék és én könnyes fejjel és bűntudattal álljak neki melózni?!
- Csöpögős lett?
- Áhh, pff, dehogy! Oké egy kicsit! Na jóóó, nagyon az lett!
- Imádlak te kis béndzsó (bénácska furcsa tájszólással xd), ropi, önálló, tündéri husipofi! De sorolhatnám tovább is a fényezést, mivel tudom, hogy az önbizalmad a béka feneke alatt van.
- Tudod - letöröltem a könnyeim és kifújtam az orrom - a szüleim halála óta nagyon kevés emberben bízom meg, nagyon kevesen érdemlik ki a bizalmam. Te köztük vagy. Cheryl-el érdekes a kapcsolatom, de a törpéket imádom. És nem túl szaporítva szót, én csak ennyit tudok kimondani: Szeretlek apa!
Tudtam, hogy ez a mondat sokat jelenteni, mert két szipogás közt észre vettem, hogy a szeme "kicsit vizes" lett. Erre persze megindult újra a könnyzuhatagom. Magához ölelt, megsimogatta a hajam és nagyon furcsán bámult rám. Mielőtt valaki azt hiszi hogy pedofil, megmagyarázta.
- Miért bámulsz? Valami van az arcomon? - kérdeztem.
- Nem dehogyis! Tökéletes a pofid husipofi. Csak büszkeséggel tölt el ez az egész. Én lennék a világon a legboldogabb, ha a vér szerinti lányom lennél, vagy ha csak legalább törvényesen örökbe fogadnálak. Ennyi is elég lenne. Minden olyan más lenne.... - nézett maga elé.
- Te most komolyan azt akarod, hogy bedagadjon, kivörösödjön és kirepedezzen a szemem? - kérdeztem és bőgve a nyakába borultam. A válla túloldalán Kevint pillantottam meg. Érdekes módon elismerően, mégis csalódottan nézett rám. Ez a monológ erősen megváltoztatta a nézőpontomat. Azokkal foglalkozom a legkevesebbet akik a legtöbbet foglalkoznak velem és akik szeretnek. Nem tudok választani. Ha sokat vagyok Adammal, akkor Kevint bántom meg, ha pedig Kevinnel vagyok sokat..... akkor azt valószínűleg észre sem veszik max bolondnak hisznek és diliházba dugnak. De akkor sem tudom mit csináljak, mert muszály dolgoznom. Nem maradhatok örökké abban a házban. Nem tudom, hogy mikor értek haza, vagy hogy mióta álltak a nyitott ajtóban a szúnyogháló mögött, de csak ennyit hallottam:
- Ahwww!
- Ó, basszus! - motyogtam.
- Hé, hogy beszélsz? Kimossam szappannal aaah..... oooh bocsi megszokás a kicsik miatt. - magyarázott Adam. - Mi a para?
- Ha eddig nem mentél el, akkor maradj, mert addig nem jutsz haza, míg Stormie-tól legalább egy kávét el nem fogadsz! - súgtam.
- Az nem olyan para. - felállt. - Helló srácok! - köszönt a.. srácoknak - Üdvözlöm hölgyem! - köszönt Stormie-nek, aki nem tudom mikor került a srácok közé.
- Nyaller! - Stormie nem öreg, de hölgyem? Ez fura!
- Lakat!
- Haha. - felsegített a lépcsőről - Köszehijj ahúúúú ssszhhh, a csuklóm!
- Bocsiiii!
- És a fenekem!
- Az már nem az én hibám!
- Sziasztok!
- Szia Laura és öhm...
- Adam.
- Adam! Gyertek be! Mi történt? - érdeklődött Stormie.
- Csak kiesett az erkélyéről pont mikor hazaértem. Nem tudtam, hogy véletlen volt, vagy újabb öngyilkossági kísérlet és irány a kórház. - erre persze kaptam pár tekintetet.
- Hééé! Elnézést, túl közvetlen. Egyébként ő Adam a nevelő apukám. A-apu ők pedig Ross, Rydel, Rocky, Riker és Ryland Lynch és a haverjuk Ellington Lee Ratliff. A "hölgy" pedig Stormie.
- Örülök, hogy megismerhetem! Kávét?
- Én is! Elfogadom, ha nem gond.
- Dehogyis! Laura menj reggelizni a többiekkel. Fél perc és utánad megyünk.
- Értettem. - mondtam és a srácok után mentem.
Még szerencse hogy nem kell hallanom, ahogy kitárgyalják minden kínos részletemet...
- Jó lesz szendvics? - kérdezte Riker.
- Persze! De nem kérek paradicsomot!
- Oké, de miért nem?
- Egyrészt nem szeretem, másrészt gyomorsavam van tőle....
- Az elsőért pacsi! - nyújtotta a kezét Rocky, mire belecsaptam - Én sem szeretem! A másikat nem értem...
- Refluxa van... - lépett be Adam.
- Sajna igen...
- Ééés?
- Jaa, reggel beveszek rá egy gyógyszert, de lópikulát sem ér, ezért nem eszem inkább olyanokat és betartom amit az orvos mond..
- Jah, betartod... Mégsem hordod a szemüveged!
- Shhh! Szóval, nem elég nekem a napi maximum 6db Rennie, mert annyit sem ér mint negyed pohár víz, hányni meg nem akarok. Jó étvágyat! És apu nem azért maradsz, hogy kiteregesd a kínos dolgaim...
- Az miért kínos, hogy ilyen vagy? Nem te tehetsz róla hanem a természet.
- Ari volt a beszélgetésetek! - szólt közbe Delly.
- Igen husipofi! - röhögött Ell. Már vörös volt az arcom.
- Csak én hívhatom husipofinak! De jó, nem?
- Nagyon.... Kicsit kevesebb dolgot teregess ki rólam!
- Oké. És amúgy jól kijöttök egymással?
- Ők nem az osztálytársaim! Az alkalmazottjuk vagyok!
- Tényleg! Akkor mosd ki az alsóm!
- Ellington, először is neked nem. Másodszor, pedig takarító vagyok és nem házvezető nő.
Néhány újabb kínos beszámoló után Adam készült haza indulni.
- Érted jöjjek vagy haza tudsz jönni egyedül? - kérdezte.
- Hazamegyek egyedül. A csuklóm fáj, de menni azért tudok és nincs agyrázkódásom. Plusz még tánc is lesz, aztán megyek a.. khm... parkba.
- O, óóóó. Értem! Na szia virágszál!
- Szia apu! - megöleltem és kivezettem az ajtón. Mikor elment, mindenki engem bámult. - Mi az?
- Semmi, csak rendes a nevelő apukád- Köszi! Mi lesz a dolgom?
- Ma a padlást kell kiszelektálni. És mivel hallottuk, hogy mi történt ma veled, ezért ott segíts a srácoknak.
- Rendben. Akkor felírom, hogy ma kevesebbet kerestem.
- Nehogy felírd!
Kezet mostunk és mind felmentünk a padlásra. Dobozok és zsákok halmaza várt ránk. Akárhányszor meg akartam emelni egy dobozt, próbáltam nem hangot kiadni és úgy csinálni, hogy ne vegyen észre senki, ugyanis valaki mindig kikapta a kezemből - általában Ross vagy Ryland - amit nem értettem.
- Hé, én dolgozom! Ne csináljátok helyettem!
Pár óra pakolászás után végeztünk. Beszélgettünk és még jobban összeismerkedtünk. Jó volt a hangulat. Mikor mindenki elment készülődni az órára odamentem Ross-hoz.
- Elindulsz velem gyalog, hogy megmutassam én hol táncolok? - kérdeztem zavartan. Felcsillant a szeme majd válaszolt.
- Persze. Várj öt percet és indulhatunk.
- Oké.
Út közben kínos csend telepedett mind a kettőnkre.
- Ugye még mindig tudsz mászni? - kérdeztem, mikor megérkeztünk az épület hátulsó oldalához.
- Aha.
- Akkor gyere utánam!
- Mi?
Elkezdtem felfelé mászni.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? A csuklód bírja? - kérdezte Ross.
- Fogalmad sincs, hogy mire vagyok képes! - válaszoltam, miközben fel is értem.
- Hű, gyors volt!
Megvártam a szőkeséget és körbevezettem ebben az eldugott birodalomban. Nem kicsit lepődött meg, mikor mutattam neki a azt a bizonyos áttetsző tükröt.
Még beszélgettünk kicsit, majd később Ross átment az öltözőbe. Én is átvettem a ruhám.
A tanárnő múltórán mutatott egy zenét, amire gyakorolnom kellett, mert ma jön egy vendég. Felraktam a fülesem és elkezdtem rögtönözni a számra. Én nem a teremben lévő zenékre melegítek be. Közben figyeltem a beszállingózó alakokat. Megálltam inni és újra nekikezdtem a furcsa szokásomnak. A tükörnek dőlő Ross-t simogattam a túloldalról. Teljesen begolyóztam... Aztán belépett Mrs. Daren.
- Üdvözlöm önöket fiatal tehetségek! Ma egy vendég jön hozzánk és el is fogja mondani, hogy miért.
Ekkor belépett két srác. Ismerősnek tűntek. Az egyik fiatalabbnak tűnt, mint a másik. A fiatalabb zselézett hajú srác kezdett beszélni a köszönések után.
Már értem, hogy honnan voltak ismerősek! Én is próbáltam követni a táncmozdulatokat, kisebb-nagyobb sikerrel. Aztán jött 5 perc szünet. Szórakozottan hallgattam, ahogy Delly és Ryland rólam beszél Ross-nak, mit sem sejtve arról, hogy talán én is hallom. Fél füllel hallgatóztam, miközben egy széket piszkáltam. Kopott volt, ezért figyeltem, nehogy beleálljon valami az ujjamba. Mikor a tanárnő kezdett beszélni Sam-mal, próbáltam nem odafigyelni, de mégsem tudtam elterelni a gondolataim.
- Köszönjük, hogy megengedte, hogy eljöhessünk! - hallottam a fiút.
- Ugyan, nekem megtiszteltetés! Tehetek még valamit önökért?
- Ami azt illeti, igen. Nincs véletlenül még egy lány táncos?
- De van! Laura drága, kijönnél?
Úgy megijedtem, hogy ahogy felrántottam a kezem, a körmöm alatt landolt egy szálka.
- Ó, basszus! - motyogtam - Kerüljek? - kiabáltam ki.
- Igen!
- Sietek!
Sikeresen felborítottam a hátam mögött lévő dolgokat, de 3 percen belül a terem ajtajához értem. Ross elmosolyodott, a többi R5 tag csodálkozott, míg mások tudomást sem vettek rólam. Sam végigmért, majd ennyit mondott:
- Ő jó lesz tartaléknak!
Ez nagyot ütött! Tátva maradt a szám és meredtem előre.
- Gyerekek, mára ennyi, legközelebb majd ráhúzunk! Viszlát! - mondta a tanár és azzal ki is ment.
- Minden oké? - jött oda hozzám Ross.
- Na most aztán megmondom a magamét ennek az arogáns bunkónak! - mondtam, mit sem törődve a kérdéssel. - Bocsi!
Kirohantam a két srác után.
- Hé, beszélhetnék veled?! - kiáltottam Sam után.
- Asszem'. Sam vagyok.
- Tudom. Én pedig Laura. Tudod, akit nem is láttál táncolni, de beállítottad tartaléknak. Mi vagyok én, kaja?
- Mi bajod van?
- Figyelj, attól még, hogy a nehezen megkeresett pénzem nem csili-vili táncruhára költöm, nem kéne elítélni! Nem szoktam az embereknek ennyi idő után megnyílni, de vedd ezt tanulópénznek! Tudod, nyolc éves koromban a kicsit híres szüleim meghaltak és az utcáról fogadott be egy házaspár. Rajtam kívül kilenc gyerek van otthon, abból 6 örökbefogadott. Heti 6 helyen dolgozom, hogy a saját pénzemből lássam el magam és mehessek jövőre egyetemre. Így is van elég problémám, nem kell, hogy te is elítélj! Szerinted néhányan miért öltöznek úgy, mintha lehányta volna őket a szivárvány? Hogy elvonják a figyelmet a béna tánctudásukról. És ha ez még nem elég, a nem létező nagyszüleim kerestetnek a rendőrséggel, mert állítólag elraboltak. A többiről pedig ne is beszéljünk! Legközelebb gondolkozz és nézd meg, hogy ki milyen tehetség. Attól még hogy motorozol és zenélsz, nem vagy nagy ember! Ha híres akarnék lenni, feljebb lennék mint te! Remélem megértetted! Sziasztok!
Azzal sarkon fordultam és elindultam az ellenkező irányba. Nem tudom, hogy mi történt velem, nem szoktam így felcsattanni. Általában csendben hallgatom és tűröm a megalázást is. Észrevettem, hogy a táskám bent hagytam. Nem baj, lassítok a tempón és ha a fiúk eltűntek onnan, majd akkor visszamegyek.
- Hé, Lauraa! Lauuu! - valaki utánam kiáltott, de inkább nem néztem hátra - Öhm, izé.. hu-husipofi? Ja, az. Husipofi!! - ó a francba.... Megfordultam és megálltam. Bevártam Ross-t, aki futni kezdett.
- Hát te? - kérdeztem.
- Bent hagytad a cuccod. És mivel, ha jól tudom a parkba mész, gondoltam elkísérlek. Minden rendben?
- Aha. Beolvastam a fafejnek és szálka ment az ujjamba...
- Van köze a kettőnek egymáshoz?
- Hááát.. nem nincs.
- Muti!
- Nem, majd kiszedem otthon!
- Na légyszi! Megoldom! Üljünk le!
- Na jó! - leültünk és elkezdett kutatni a táskájában - Miért van nálad szemöldökcsipesz és tű?
- Rydel mindenfélét elhurcol és most az én táskámba fért bele.
- Ó. Jó, de óvatosan!
Kiszenvedte a fadarabot az ujjamból, de szerencsére nem vinnyogtam, csak óvatosan felszisszentem.
- Kijött! - mondta mosolyogva, majd a szemembe nézett.
- Köszi. - ahogy a tekintetemet kereste, elvörösödtem.
- Bocsi!
- Se-semmi baj. Ma éjszakás vagyok...
- Mi?
- Jól tudod! Öh, mennem kell.
Egy másodperc leforgása alatt cikázott a tekintetem 4x a pad és Ross között. Vettem egy mély levegőt. Gyorsan Ross felé fordultam, becsuktam a szemem és nyomtam egy puszit az arcára. Felálltam és egy halk szia kíséretében elrohantam.
Egyenesen a parknak arra a részére mentem, ahol a találkozót beszéltük House-zal. Mikor ő is megérkezett, bő két órát beszélgettünk. Elmeséltem neki minden mostanság történteket. Valami feltűnt. Elég furcsán viselkedett. Sóhajtozott és forgatgatta a szemét. Olyanokat mondott a sztoriaim után, hogy "na persze", "igen, biztosan"...stb. Eléggé zavart.
- Mi? Ja, semmi.
- Várjunk csak! Álljon meg a menet! Te-te-te, ezt nem hiszem el!
- Mégis mit?
- Te őrültnek tartasz! Tudhattam volna! Eddig mindenki így viselkedett. Most már kiszúrom, ha valaki nem bírja vissza tartani! Szóval szerinted bolond vagyok? Hát köszönöm! Azt hittem benned már bízhatok! Undorodom az ilyen emberektől! Viszont nem látásra! Majd postázom a pénzt!
- Hé!
- Pá! - mondtam és elindultam haza. Hátra se néztem.
Út közben dühöngtem és próbáltam nem sírni. Mikor az ajtóhoz értem, elkezdtem kutatni a kulcsom után. Vagy 20 percig szenvedtem, de nem lett meg. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elbőgjem magam. Rádőltem a csengőre. Szerencsére Adam nyitott ajtót.
- Szi.... veled meg mi történt?
- Mond, hogy csak egyedül te vagy itthon!
- Csak én vagyok..
Én pedig a nyakába borultam és sírtam. Ő csak hallgatta a hisztim, simogatta a hajam és nyugtatgatott.
- Most már elárulod, hogy mi történt? - kérdezte aggódóan.
- Te tudod, hogy miért járok pszichológushoz?
- Nem. Mert??
- Nem fontos, elmondom holnap.
Nem tudom mióta álltunk ott a nyitott ajtóban, mert hirtelen valaki megjelent.
- Helló! Zavarok?
- Ross? - gyorsan letöröltem a könnyeket az arcomról - Hát te?
- Na jó, ezt ma már többször is megkérdeztem. Mi a baj?
- Előbb azt mond, hogy miért jöttél!
- Oké. hát gondoltam eldoblak dolgozni, de előtte beszélni szerettem volna veled.
- Ó, ez kedves! - mosolyogtam.
- Na de most te jössz!
De amit kimondta, egy váratlan vendég jelent meg mögötte.
- Maga mit keres itt? Nem volt elég ami a parkban történt?!
- Figyelj Laura! Én... Miért nem tegezel?
- Mert nem érdemli meg! Nem tudja mennyire megalázott? Gusztustalan dolog volt ez egy embertől, főleg ha az egy pszichológustól! Nem az lenne a feladata, hogy kifejezze, együtt érez a beteggel és segít rajta? Hát gratulálok, elvesztette a bizalmam és az egyik "barátját" és páciensét. Nem akarom többet a közelemben látni! Sajnálom. - aztán behúztam Ross-t és becsaptam az ajtót.
- Érzéketlen bunkó! - dühöngtem.
- Most már tudom, hogy kivel van bajod...
- Figyelj Ross, mindjárt feljöhetsz a szobámba, csak nem akarom, hogy sokkot kapj...
- Öh, ooookkééééé....
- Addig beszélgessetek.
Gyorsan felrohantam a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót. Aztán az jött amire nem vagyok túl büszke. Dühöngtem egy sort. Azaz szétbarmoltam a szobámat. A következő eldobott könyv mögül megjelent Kevin.
- Mi a franc? Jézusom, ki tette ezt veled?
- Borzalmas napom volt! Először jött a zuhanás, majd a szálka és az az idegesítő Sam Tsui és a pszichológusomról ne is beszéljünk, plusz...
- Várj! Mi? Sam Tsui?
- Miért érdekel?
- Ma hallottam, hogy az unokám a városba jött egy barátjával és őt így hívják.
- Te jó ég! Az a barom? Lehetetlen!
- Laura meg kell ismerkedned vele! Ő az unokám!
Teljesen lesokkoltam. Leültem az ágyra és bámultam a semmibe. Az a kis "elítéllek mert más vagy" nyomoronc lenne a rokona? Hihetetlen....
Néhány kép a tánc óráról:
Nem lett nagy szám, de remélem tetszett! Xoxo Lu
Gyorsan hozz új részt! *-*
VálaszTörlés