*Laura szemszöge*
Ahh, ez a kedvenc számom. De honnan szól? Ja, csörög a telefonom, fel kéne venni.
- Haló? - szóltam bele kómásan.
- Szervusz Laura! Stormie vagyok, zavarok?
- Nem dehogyis! Miért hívott?
- Mondtam, hogy nyugodtan tegezz! Szóval, a család ma megy a nagy bevásárlásra. Arra gondoltunk velünk jöhetnél, hogy megvegyük azokat a tisztító szereket, amikre szükséged van. Eléd mehetünk kocsival ha szeretnéd.
- Persze megyek, de nem kell elém jönni! Fél óra múlva ott vagyok!
- Rendben, szia!
- Szia! - mondtam, majd kinyomtam. Hmm, vásárolni megyek az otthoni szerkós R5-al.
- Keviiin! -kiáltottam, mire megjelent az említett szellem és kérdőn nézett rám. - Küldenél egy sms-t House-nak, hogy ma ne jöjjön át, majd telefonon megírom, hogy mi történt?
- Persze!
Gyorsan elmentem zuhanyozni, összekészültem és lementem a konyhába. Elmondtam Cherylnek a mai tervem, bevettem a gyógyszereim és elraktam egy almát. Ma Lynchékkel vásárolok, este felé pedig a mozibüfében vagyok eladó. Visszarohantam a szobámba, mindent leellenőriztem, felkaptam a táskám és elköszöntem Kevintől.
- Ha valami van, tudod hol találsz! -mondtam.
- Ha már egész nap az utcán mászkálsz...
- Tudom, keresem az unokád! - mosolyogtam rá.
- Köszönöm!
- Alap! Szia!
- Szia!
Na igen, Kevin jó szellem, mert egy észre nem vett daganat miatt halt meg. Akkor volt az unokája 2 éves, ezért ő maga megtartotta 45 éves formáját. Ő így is nagyon közel állt a kisfiúhoz, ezért mióta meghalt, azóta keresi amibe én is besegítek. Kb annyi idős, mint én. Sam-nek hívják.
Mivel negyed óra alatt elkészültem, ugyan annyi időm maradt odaérni a hatalmas házhoz. Út közben zenét hallgattam, így még hamarabb eltelt az idő. Megálltam az ajtóban, és most valamivel biztosabban nyomtam meg a csengőt. Egy negyvenes éveiben járó férfi nyitott ajtót, akit tegnap nem láttam. Ő lehet Mark.
- Jó reggelt! - köszöntem.
- Jó reggelt! Te ki vagy? Sajnálom, de most nem érünk rá, és nem adnak autógrammot se a srácok, majd gyere vissza máskor!
- De...
És erre becsukta az ajtót. Hát köszi... Magamban szitkozódva ültem le a háromfokos lépcső legfelső fokára. Megigazítottam a copfom és a rajta lévő masnis hajgumit, majd a térdemre könyökölve kezdem tanulmányozni a telefonom.
*Ross szemszöge*
Egyszerűen ki nem állhatom a családi vásárlós napot. Annyi jó benne, hogy a két nagy kosár valamelyikébe becsempészhetek valamit. És ha jól hallottam most jön Laura. Leblattyogtam a konyhába, ahol apu és anyu beszélgetett, a többiek meg terítettek a reggelihez. Itt tartott a beszélgetés:
- De mond már meg . hogy ki volt az! Mark, tudod, hogy várunk valakit!
- Igen tudom, a takarítót. De ő egyáltalán nem nézett ki takarítónak. Fiatalabbnak nézett ki, mint Ross!
- De a kislány Ross-szal egyidős és azt mondta fél óra múlva itt van és az már 10 perce letelt!
Kíváncsiságból odamentem az ablakhoz, hátha a titokzatos fiatal idegen még mindig itt van. Mikor megláttam valakit, elmosolyodtam és megszólaltam, mire mindenki elcsendesedett.
- Hé! Megmondaná valaki, hogy Laura vajon miért a lépcsőn ül és miért nem jön be? - mindenki egy emberként jött az ablakhoz. Anyu szúrós tekintettel nézett apura, mire ő mentegetőzni kezdett.
- Nem láttam tegnap, hogy hogy nézett ki! - közben Delly kapcsolt és kinyitotta az ajtót. Mikor belépett és megláttam a mosolygós, de zavart arcát, próbáltam visszatartani a mosolygást, de nem nagyon ment, így halk köszönés után bementem a konyhába és tovább terítettem az asztalt.
*Laura szemszöge*
Hirtelen kinyílt mögöttem az ajtó, amitől majdnem szívrohamot kaptam. Sőt nem nyílt, hanem valaki szinte kitépte, én meg ijedtemben szó szerint felugrottam, a telóm meg a földön landolt. Gyorsan összeszedtem magam és köszöntem az ajtóban álló Rydelnek, majd a többieknek. Ross egy halk sziát mondott és elment. Na ez fájt, még a szemembe se nézett. Mikor már mindenkit kellőképpen üdvözöltem, Mark elé álltam. Láttam, hogy nyitja a száját, de megelőztem.
- Semmi gond! - mosolyogtam kedvesen.
- Biztos? - bólintottam egyet - Mark Lynch vagyok, nyugodtan tegezz!
- Laura Marie Marano! Az új takarító, majd elmesélem, hogy miért vagyok ilyen fiatal!
- Rendben. Addig gyere be a konyhába, most készülünk reggelizni.
- Upsz, korán jöttem? Mert nem szeretnék zavarni!
- Dehogy is! Téged vártunk! Ülj csak le a többiekhez. - szólt közbe Stormie.
- Oké. - leültem Rocky és Ryland közé, és elkezdtem eszegetni a magammal hozott almám.
- Ezt te sem gondoltad komolyan! - nézett rám Riker.
- Gyógyszert szedek.
- Persze és ha egy ilyen ropi lány gyógyszert szed, az azt jelenti hogy ne is egyen. Komolyan mondom, ha rád nézek, nekem kezd korogni a gyomrom! Össze fogsz esni!
- Én mindig kihagyom a reggelit...
- Pedig az a nap legfontosabb étkezése! - szólt közbe Ellington. Ez a srác még vásárolni is jön? Mikor van az igazi családjával?
- Itt egy szendvics és most megeszed! Nem fogadok el nemet! - mondta Riker és elém rakott egy zsemlét, amiben volt saláta, sajt, sonka, uborka és majonéz. Nyami. Olyan gáz volt, hogy végig bámultak, hogy megeszem-e vagy sem. Nagy harcot vívtam a szendviccsel, de én győztem. Még meg is tapsoltak. Szóval ilyen érzés az, amikor teli van a gyomrod. Megköszöntem és felálltam az asztaltól, mert megint csörögtem.
- Szia Amy! - vettem fel.
- Szia Laura, mit csinálsz csütörtök délután?
- Várj egy picit! - a telefont a vállammal a fülemhez támasztottam, majd megpróbáltam előszedni a mininaptáram, amit mindig magammal hordok. Mivel nem volt több kezem, a táskám nemes egyszerűséggel a földre dobtam. Aztán megkerestem a csütörtököt. - Délután semmit, de gondolom vigyázni kéne a srácokra. Mennyit?
- Délután 3-6-ig. Jógán leszek, aztán manikűrösnél, de Jack dolgozik.
- Értem. Csütörtök délután 3-6-ig. Nálatok?
- Igen! Szia!
- Oké. Szia! - majd letettem.
- Mit csinálsz holnap után? - ugrott elém Delly, miközben felírtam a programot.
- Vigyázok pár rosszcsontra.
- Te bébicsőszködsz?
- Igen.
- Az tök szupi!
- Szeretnél segíteni? - kérdeztem félve.
- Naná! De ne félj, a pénz nem kell!
- Ja, az nem gond! De akkor majd szólok, hogy te is jössz!
- Juhééé! - sipákolt, mire én csak csendben álltam. Megfordultam, mire Ryland-el találtam szembe magam.
- Ez azt hiszem a tiéd! - nyújtotta át a táskámat mosolyogva.
- Köszönöm! - mondtam, majd elvettem a táskát. A nézésétől teljesen zavarba jöttem. A kínos csendet, hogy Ryland néz, én meg lehajtott fejjel álok, Stormie törte meg.
- Gyerekek, befelé a kocsiba!
- Anya én már nem vagyok gyerek! És lehetőleg ne a vendég előtt égess! Ki kérem magamnak fiatal felnőtt vagyok! Elmúltam 21! -akadt ki Riker, mire próbáltuk visszatartani a nevetést.
- Igen Mrs Lynch! Én is elmúltam! - helyeselt Ell.
- Én meg nem vendég vagyok, hanem alkalmazott! - mondtam nevetve. Annyi volt a különbség, hogy én Rik-nek szántam a mondandóm.
- Akkor gyerekek, Mr. Ratliff és Mr. Lynch, beszállnának az autóba? Szeretnénk végre elindulni. - "dramatizált" Stormie. Mikor mindannyian beültünk, elindultunk vásárolni. Hosszú volt a reggel, mi lesz itt egész nap. Mikor megérkeztünk Mark elment parkolóhelyet keresni, mi meg kiszálltunk. Stormie-nál volt egy hosszú lista, úgyhogy 3 bevásárló kocsival indultunk meg a körúthoz. Az egyiket én toltam Rydel-el, mert abba lesznek véve az én holmijaim. Bár Ryland is hozzánk csatlakozott és ő is beleszólt a csajos témákba. :D Rocky és Ell azt játszották, hogy ki tud többször összeütközni a másikkal. Persze a bevásárló kocsival. Nah, a fiatal felnőtt. Ross nagyon szótlan volt, ezért ő és Riker segített az anyukájuknak pakolászni. Jól szórakoztunk. Bár a 4(!!!) órából 1-et végig sms-eztem House-al. Már épp arra készültem, hogy odamegyek a kasszához és fizetek, mikor a Stormie visszahúzott.
- Valamit kifelejtettem volna? - kérdeztem.
- Csak nem gondolod, hogy te fogod kifizetni?
- De én fogom használni és megszoktam, hogy kifizetem. Meg ahol eddig dolgoztam, nekem kellett megvenni. - aztán észrevettem, hogy van minifánk és elraktam 2 csomaggal.
- Jaj, te lány. Add át a kosarat valamelyik fiúnak, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem fizeted ki, mert ha meglátom, összeborzolom azt a szépen megcsinált hajadat.
- Rendben és kö-köszönöm. - olyan furcsa nekem ez az egyik napról a másikra jött sok kedvesség. Már most úgy bánnak velem, mintha a család tagja lennék. 20 percbe telt, mire mindent áthúztak az árleolvasón. Utálom ezt a a lassúságot. Bepakoltunk a kocsi csomagtartójába és elmentünk a közeli parkba. Istenem, mennyi itt a hajléktalan. Annyira nem szeretem őket nézni. Vannak persze akik rendesek és nem piát vesznek a kapott pénzből, de az igen ritka. Elmentünk egy mellett, aki nem nézett ki annyira igénytelennek, sőt a lelkét is tisztának láttam. Egy kis faház falának dőlve ült és penészes kenyeret próbált leerőszakolni a torkán. Megvártam míg a Lynch család és Ell előrébb megy és odamentem hozzá. Megfogtam egy zsepit és kivettem a kezéből. Nem szólt semmit. Majd egy másik zsepiben 6 kis fánkot adtam neki, mire csillogó szemekkel rám nézett.
- Jó lett volna nekem a kenyér is. - mondta, de láttam az örömöt az arcán. Én leguggoltam mellé és a hátam neki döntöttem a faháznak.
- Elég az is, hogy nincs otthonod, nem hiányzik, hogy gyomorrontást is kapj. Miért nem mondtál semmit mikor elvettem a kenyeret.
- Vannak itt rendetlen gyerekek aki elveszik az ételt amit szereztem, de ha szólok érte, megrúgdosnak. Igazából egy szállóban lakom, de nem nagyon adnak enni. Hálásan köszönöm. De miért engem választottál a sok hontalan közül?
- Mert a te lelked tiszta és nem azért vagy itt, mert elittad a pénzed.
- Leégett a házam, de senki nem segített rajtam...
- Sajnálom...
Adtam neki egy csomag törlőkendőt, hogy legalább a kezét megtörölhesse vele. Elköszöntem, mire ő megint hálálkodott egy sort. Mosolyogva mentem a többiekhez, akik találtak egy szimpatikus padot.
- Merre voltál? - kérdezte Rydel.
- Áh, nem fontos. - mondtam és a hajléktalanhoz fordultam, aki integetni kezdett.
- Csak nem kéregetett?
- Nem, én mentem oda hozzá. Tudjátok léteznek még tisztalelkű és becsületes hontalanok is. Jó dolog segíteni, nem csak azért mert jó érzés és megnyugtat, hanem a karma is majd viszonozza valamikor. Például hány ember wc-ét takarítottam ki, de kifizetődött, mert most egy rendes házhoz kerültem. - a többiek mosolyogva hallgatták végig a monológomat. Aztán mindenki elfoglalta magát valamivel. Mikor néztem mit olvas Stormie, megakadt a szemem a könyv íróján. Anya neve állt ott. Görcsbe rándult a gyomrom és összeszűkült a torkom. Szaggatottan kezdtem venni a levegőt.
- Minden rendben? - kérdezte Ryland, mire mindenki rám szegezte a tekintetét. Édes istenem csak most ne bőgjem el magam. Prissila segíts meg!
- A-anyukád könyvének az írója az é-én ... az én kedvenc írom is...
- Szereted Ellen Marano könyveit? Pedig 10 évvel ezelőtt adta ki az utolsó könyvét személyesen...
- Igen szeretem. De honnan tudod? - érdeklődtem.
- Autóbalesetet szenvedett, amibe a férje és ő is belehalt. Azóta sem tudom, hogy mi lett a lányával, de állítólag vagy ő vagy a ház kutatók adták ki nem rég a többi könyvét amit befejezett, de nem tudott ki adni. Nem tudom, hogy melyik. Imádom a könyveit, sokszor újraolvasom őket. Nagyon meggyászoltam szegény asszonyt.
- A-a lánya volt... - vettem mély levegőt.
- Tessék?
- A lánya minden fontos holmit magával vitt, bár fiatal volt azt hiszem 8 éves, de volt esze. 16 évesen felkereste azt a kiadót aki kiadta az anyja könyveit és kiadatta a többit. Még van pár ami nála van. Ugye az apja szakmái miatt is sokat kellett tevékenykednie. Bla bla bla.
- Honnan tudsz ennyi mindent? - kérdezte kíváncsian.
- A lánya. Vagyis a lányával. Egy. Egy osztályba jártunk.
- Ó, értem. Pedig azt hittem távoli rokonok vagytok, mert a vezetéknevetek ugyanaz.
- Egy csomó histórija van a neten a lányáról. - mondta Rydel aki közben a telefonján böngészett.
- Mi? - kérdeztem.
- Van aki szerint öngyilkos lett, megszökött, befogadta egy hajléktalan, elköltözött, elrabolták és vannak durvábbak, de enyhébb gondolatok is itt.
- Ez nem igaz!!!! Miért gondolnak ilyeneket?
- Mert egy árvaházban sincs, de egy családnál sincs regisztrálva, hogy örökbe fogadták volna. De a Chicagóban élő nagyszülei azt nyilatkozták, hogy valakinél dugdosva van, akkor azokat fel jelentik, visszaveszik a kislányt, aki már 18 lehet és tovább nevelik. A dugdosók életfogytiglant kaphatnak a dutyiban. Huh, ez durva. Pedig már 10 éve keresik a gyereket. - olvasott tovább.
- Ez nem lehet! Nem kerülhetnek börtönbe és nincsenek Chicagóban élő nagyszüleim. És mi lenne akkor a másik kilenccel? - suttogtam magamnak.
- Hogy mondod?
- Semmi semmi.
Ahogy láttam Ross nagyon figyel és egyre fürkészőbb tekintettel méreget. Zavaró volt, de nagyon.
Hosszú, hosszú kínos csend, amikor mindenki csak nézi a másikat vagy a földet. De utálom... Valakinek meg kell törnie és ki más lesz, mint én.
- Öhm, izé, azt hiszem. Szóval, nekem mennem kell!
- Hova? - kérdezték.
- Dolgozni. - húztam el a szám - A takarítószereket magammal vigyem haza, vagy ott lesz... nálatok?
- Hagyd csak, nálunk is elfér.
- Szi-sziasztok! - köszöntem. - Majd holnap reggel nyolcra ott vagyok.
- Rendben. Szia! - hú de ijesztő, ha egyszerre beszélnek. Még gyorsan végignéztem a társaságon és elindultam. Fél óra múlva otthon készülődtem. Felkaptam egy csőfarmert, a fekete agyonhasznált tornacipőm, a fekete mozis logós-egyen pólót, újra megcsináltam copfom és felraktam a logó-s baseball sapkát. Feldobtam egy laza, de mutatós sminket, összepakoltam a táskámba. Még van egy órám indulásig. Mit csinálok addig? Hirtelen valaki átkarolta lábam. Lenéztem és egy szőke kék szemű szépség nézett vissza rám.
- Liv, mit mondtam! Kopogj, ha be szeretnél jönni! Mi lesz ha lesz itt velem egy fiú? Csak úgy benyitsz? És ha épp csókolózunk fújjogni fogsz! - mondtam neki nevetve és felkaptam a "család" 3. legfiatalabb tagját.
- Anyu azt mondta, hogy menj le!
- Szólj neki, hogy 2 perc és ott vagyok. - böktem az orrára.
- Jó. - elindult, de visszanézett - Mikor leszel velünk legközelebb? Régen játszottunk!
- Nem sokára! Na futás! - szegényekkel alig tudok már együtt lenni, annyit "dolgozom". - Kevin! 10 perc múlva itt várlak! - mondtam és lementem.
- Laura! Végre! Tudsz egy picit segíteni?
- Persze! Mit?
- Légyszíves csináld meg Jack, Conor és Henry kakaóját, és kapcsold be Jamy filmjét. Ja, és kiveszed a muffinokat a sütőből 5 perc múlva?
- Persze! Még szerencse, hogy hozzá vagyok szokva a sürgés forgáshoz. Cheryl, linkeltem neked egy oldalt e-mailben, légyszi olvasd el! Fontos lenne!
- Rendben!
Bekapcsoltam a mesét, kivettem a sütit, a 3 kakaót is elkészítettem, majd beraktam a másik adag muffint. Aztán felrohantam a szobámba.
- Késtél! - repült elém Kevin, mikor az ajtóhoz értem. Úgy megijedtem, hogy neki estem a folyosó falának.
- Hé, még a végén meglát valaki!
- Csak te látsz szellemeket tudtommal!
- Jó, akkor valaki hülyének néz! Menj be! Bocsi, de segítettem Cherylnek! - csuktam be az ajtót.
- Miért nem hívod anyunak és apunak őket? Már 10 éve itt élhetsz.
- Itt élek de nem nevelnek vagy gondoznak! És különben is, a szüleimet nem pótolhatja senki!
- Jó-jó! Miért hívtál?
Beszélgettünk, amíg le nem telt az idő. Aztán 3 muffint megragadva elmentem dolgozni. Háromnegyed hétre értem be. A telóm a zsebembe, a táskám pedig a külön személyzeti szekrénybe raktam a pulcsimmal együtt. Megkerestem Stefany-t (mindig vele vagyok egy műszakban) és kicseréltük a kasszában a pénzt az előző turnussal. Ma nem voltak túl sokan, ezért a jegyeladást is mi ketten intéztük. Amikor senki nem jön, olyankor telefonozunk, zenét hallgatunk, firkolászunk, nézzük hogy milyen új filmek jönnek vagy nézzük az épp játszottakat a fölöttünk lévő kis tv-n, papírrepülőt dobálunk, kajáljuk azt, ami nem friss, hanem 10 perces(:D), de már nem adhatjuk oda a vevőknek. Csak a csokikat nem ehetjük, mert annak ellenőrizve van a mennyisége...
Este háromnegyed kilenc körül épp nachost ettünk és a főnököt rajzoltuk le malac orral és egyéb kiegészítőkkel, mikor nevetést hallottunk. Először elénk futott két fiú, mind a kettő eltakarta az arcát, csak a szeme látszott ki, és az egyikük leguggolt, hogy ne lássuk. Aztán el kezdték mondani.
Fotók a mai napról:D :
- Jó lett volna nekem a kenyér is. - mondta, de láttam az örömöt az arcán. Én leguggoltam mellé és a hátam neki döntöttem a faháznak.
- Elég az is, hogy nincs otthonod, nem hiányzik, hogy gyomorrontást is kapj. Miért nem mondtál semmit mikor elvettem a kenyeret.
- Vannak itt rendetlen gyerekek aki elveszik az ételt amit szereztem, de ha szólok érte, megrúgdosnak. Igazából egy szállóban lakom, de nem nagyon adnak enni. Hálásan köszönöm. De miért engem választottál a sok hontalan közül?
- Mert a te lelked tiszta és nem azért vagy itt, mert elittad a pénzed.
- Leégett a házam, de senki nem segített rajtam...
- Sajnálom...
Adtam neki egy csomag törlőkendőt, hogy legalább a kezét megtörölhesse vele. Elköszöntem, mire ő megint hálálkodott egy sort. Mosolyogva mentem a többiekhez, akik találtak egy szimpatikus padot.
- Merre voltál? - kérdezte Rydel.
- Áh, nem fontos. - mondtam és a hajléktalanhoz fordultam, aki integetni kezdett.
- Csak nem kéregetett?
- Nem, én mentem oda hozzá. Tudjátok léteznek még tisztalelkű és becsületes hontalanok is. Jó dolog segíteni, nem csak azért mert jó érzés és megnyugtat, hanem a karma is majd viszonozza valamikor. Például hány ember wc-ét takarítottam ki, de kifizetődött, mert most egy rendes házhoz kerültem. - a többiek mosolyogva hallgatták végig a monológomat. Aztán mindenki elfoglalta magát valamivel. Mikor néztem mit olvas Stormie, megakadt a szemem a könyv íróján. Anya neve állt ott. Görcsbe rándult a gyomrom és összeszűkült a torkom. Szaggatottan kezdtem venni a levegőt.
- Minden rendben? - kérdezte Ryland, mire mindenki rám szegezte a tekintetét. Édes istenem csak most ne bőgjem el magam. Prissila segíts meg!
- A-anyukád könyvének az írója az é-én ... az én kedvenc írom is...
- Szereted Ellen Marano könyveit? Pedig 10 évvel ezelőtt adta ki az utolsó könyvét személyesen...
- Igen szeretem. De honnan tudod? - érdeklődtem.
- Autóbalesetet szenvedett, amibe a férje és ő is belehalt. Azóta sem tudom, hogy mi lett a lányával, de állítólag vagy ő vagy a ház kutatók adták ki nem rég a többi könyvét amit befejezett, de nem tudott ki adni. Nem tudom, hogy melyik. Imádom a könyveit, sokszor újraolvasom őket. Nagyon meggyászoltam szegény asszonyt.
- A-a lánya volt... - vettem mély levegőt.
- Tessék?
- A lánya minden fontos holmit magával vitt, bár fiatal volt azt hiszem 8 éves, de volt esze. 16 évesen felkereste azt a kiadót aki kiadta az anyja könyveit és kiadatta a többit. Még van pár ami nála van. Ugye az apja szakmái miatt is sokat kellett tevékenykednie. Bla bla bla.
- Honnan tudsz ennyi mindent? - kérdezte kíváncsian.
- A lánya. Vagyis a lányával. Egy. Egy osztályba jártunk.
- Ó, értem. Pedig azt hittem távoli rokonok vagytok, mert a vezetéknevetek ugyanaz.
- Egy csomó histórija van a neten a lányáról. - mondta Rydel aki közben a telefonján böngészett.
- Mi? - kérdeztem.
- Van aki szerint öngyilkos lett, megszökött, befogadta egy hajléktalan, elköltözött, elrabolták és vannak durvábbak, de enyhébb gondolatok is itt.
- Ez nem igaz!!!! Miért gondolnak ilyeneket?
- Mert egy árvaházban sincs, de egy családnál sincs regisztrálva, hogy örökbe fogadták volna. De a Chicagóban élő nagyszülei azt nyilatkozták, hogy valakinél dugdosva van, akkor azokat fel jelentik, visszaveszik a kislányt, aki már 18 lehet és tovább nevelik. A dugdosók életfogytiglant kaphatnak a dutyiban. Huh, ez durva. Pedig már 10 éve keresik a gyereket. - olvasott tovább.
- Ez nem lehet! Nem kerülhetnek börtönbe és nincsenek Chicagóban élő nagyszüleim. És mi lenne akkor a másik kilenccel? - suttogtam magamnak.
- Hogy mondod?
- Semmi semmi.
Ahogy láttam Ross nagyon figyel és egyre fürkészőbb tekintettel méreget. Zavaró volt, de nagyon.
Hosszú, hosszú kínos csend, amikor mindenki csak nézi a másikat vagy a földet. De utálom... Valakinek meg kell törnie és ki más lesz, mint én.
- Öhm, izé, azt hiszem. Szóval, nekem mennem kell!
- Hova? - kérdezték.
- Dolgozni. - húztam el a szám - A takarítószereket magammal vigyem haza, vagy ott lesz... nálatok?
- Hagyd csak, nálunk is elfér.
- Szi-sziasztok! - köszöntem. - Majd holnap reggel nyolcra ott vagyok.
- Rendben. Szia! - hú de ijesztő, ha egyszerre beszélnek. Még gyorsan végignéztem a társaságon és elindultam. Fél óra múlva otthon készülődtem. Felkaptam egy csőfarmert, a fekete agyonhasznált tornacipőm, a fekete mozis logós-egyen pólót, újra megcsináltam copfom és felraktam a logó-s baseball sapkát. Feldobtam egy laza, de mutatós sminket, összepakoltam a táskámba. Még van egy órám indulásig. Mit csinálok addig? Hirtelen valaki átkarolta lábam. Lenéztem és egy szőke kék szemű szépség nézett vissza rám.
- Liv, mit mondtam! Kopogj, ha be szeretnél jönni! Mi lesz ha lesz itt velem egy fiú? Csak úgy benyitsz? És ha épp csókolózunk fújjogni fogsz! - mondtam neki nevetve és felkaptam a "család" 3. legfiatalabb tagját.
- Anyu azt mondta, hogy menj le!
- Szólj neki, hogy 2 perc és ott vagyok. - böktem az orrára.
- Jó. - elindult, de visszanézett - Mikor leszel velünk legközelebb? Régen játszottunk!
- Nem sokára! Na futás! - szegényekkel alig tudok már együtt lenni, annyit "dolgozom". - Kevin! 10 perc múlva itt várlak! - mondtam és lementem.
- Laura! Végre! Tudsz egy picit segíteni?
- Persze! Mit?
- Légyszíves csináld meg Jack, Conor és Henry kakaóját, és kapcsold be Jamy filmjét. Ja, és kiveszed a muffinokat a sütőből 5 perc múlva?
- Persze! Még szerencse, hogy hozzá vagyok szokva a sürgés forgáshoz. Cheryl, linkeltem neked egy oldalt e-mailben, légyszi olvasd el! Fontos lenne!
- Rendben!
Bekapcsoltam a mesét, kivettem a sütit, a 3 kakaót is elkészítettem, majd beraktam a másik adag muffint. Aztán felrohantam a szobámba.
- Késtél! - repült elém Kevin, mikor az ajtóhoz értem. Úgy megijedtem, hogy neki estem a folyosó falának.
- Hé, még a végén meglát valaki!
- Csak te látsz szellemeket tudtommal!
- Jó, akkor valaki hülyének néz! Menj be! Bocsi, de segítettem Cherylnek! - csuktam be az ajtót.
- Miért nem hívod anyunak és apunak őket? Már 10 éve itt élhetsz.
- Itt élek de nem nevelnek vagy gondoznak! És különben is, a szüleimet nem pótolhatja senki!
- Jó-jó! Miért hívtál?
Beszélgettünk, amíg le nem telt az idő. Aztán 3 muffint megragadva elmentem dolgozni. Háromnegyed hétre értem be. A telóm a zsebembe, a táskám pedig a külön személyzeti szekrénybe raktam a pulcsimmal együtt. Megkerestem Stefany-t (mindig vele vagyok egy műszakban) és kicseréltük a kasszában a pénzt az előző turnussal. Ma nem voltak túl sokan, ezért a jegyeladást is mi ketten intéztük. Amikor senki nem jön, olyankor telefonozunk, zenét hallgatunk, firkolászunk, nézzük hogy milyen új filmek jönnek vagy nézzük az épp játszottakat a fölöttünk lévő kis tv-n, papírrepülőt dobálunk, kajáljuk azt, ami nem friss, hanem 10 perces(:D), de már nem adhatjuk oda a vevőknek. Csak a csokikat nem ehetjük, mert annak ellenőrizve van a mennyisége...
Este háromnegyed kilenc körül épp nachost ettünk és a főnököt rajzoltuk le malac orral és egyéb kiegészítőkkel, mikor nevetést hallottunk. Először elénk futott két fiú, mind a kettő eltakarta az arcát, csak a szeme látszott ki, és az egyikük leguggolt, hogy ne lássuk. Aztán el kezdték mondani.
Fotók a mai napról:D :
Xoxo Lu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése